Mátrabérc Trail 2015

A Mátrabérc Trail a magyar terepfutó társadalom egyik kiemelkedő hazai versenye. Nincs sok.

Az eddig Terep 50 és Terep 100-nak hívott Ultra Trail Hungary és a decemberi Tortúra, valamint a Bükki Kilátások Hard sorolható még ide. Gyors fejszámolás után határozottan állítom, hogy a terepfutó karrierem 2011-ben kezdődött, egy Téli Mátrával, ahol irtózatosan másnaposan vonszoltam magamat végig a nagy hóban. A futáshoz sok köze nem volt. Viszont vérszemet kaptam. Abban az évben több hegyi teljesítménytúrát is teljesítettünk. Bele-bele futva, hiszen szokni kellett a nyírségi síkság után az emelkedőket. A 2011-es év erre ment rá. Aztán egyre nagyobb terveket szövögettem. Mi lenne, ha 2012-ben indulnék a fent említett Terep 50-en? Indultam. Nem kellett volna. 8 óra volt a szintidő és én 8:30 alatt értem be. A 42. km után lévő Vadálló-kövekre majdnem egy óra alatt értem fel, annyira meredek volt és nehéz, tűzött a Nap. Ott ment el a versenyem. Egy évvel rá, igaz, egy kicsit módosított útvonalon 6:50-et mentem, tavaly 7:11-et. Alaposan elfutottam az elejét. Illetve az első 24 km-t, mert ott kezdtem elfogyni fizikálisan. Ami miatt úgy éreztem, hogy idén indulnom kell a Mátrabérc Trailen, az a tavalyi 9:40-es időm, amit Mátrabérc teljesítménytúrán csináltam, de futottam végig. Főpróba volt, igaz, azóta eltelt egy év. Az idei évem felkészülés szempontjából elég gyengére sikeredett, a pocakom is látványosabb, de bízva az években és a rutinban, szombaton reggel 3 órás kelés után 7-kor a rajtban álltam Sirokon. 54 km és 2800 m szint volt ekkor előttem.

Leghátulról indultam, előzési szándékom nem nagyon volt. A mezőny elég hamar szétszakadt, pedig 19 km várt ránk a Kékestetőig, melyet a 3:30-as szintidő miatt komolyan kellett venni. Folyamatos emelkedő volt, néha egy kis lejtővel könnyítve, ami azért volt csak rossz, mert utána még nagyobb emelkedő jött, hiszen felfelé tartottunk. A bal csípőm fájt, de tolerálható mértékben. Volt nálam két liter víz, két kókuszrúd és két 3Bit csoki.

Itt nyissunk egy zárójelet, el szeretném mondani a véleményemet a gélekről, űrkajákról. A mi, amatőr szintünkön szerintem semmi értelmük nincsen. Igen, próbáltam én is, fizettem két nyelet gélért ötszáz forintot és semmivel nem segített többet, mint egy Snickers, vagy egy tiszta cukor kókuszrúd. Nagyon jó még a gumicukor és a kóla. A cukor miatt. Ráadásul a géltől ragad minden, ami az erdőben elég idegesítő tud lenni. Tehát szemfényvesztésnek tartom és az edzést nem pótolják. Zárójel bezárva.

Első nagy mumusom ezen a versenyen az Oroszlánvár. Negyedszer jártam ott, de eddig egyszer sem sikerült megállás nélkül felérnem. Főleg abban a tudatban, hogy hamarosan jön egy sokkal hosszabb emelkedő. Most sikerült, ráadásul előzni is tudtam. A 10. km-nél jártam ekkor. A pulzusomat nem mértem, nem mertem. Valószínű, hogy az egekben volt, mert a fülemben hallottam a szívem dobogását, de csak minden másodikat. Érdekes. Folytatódtak a végeláthatatlan emelkedők, nagyon vártam már Kékestetőt. Előtte még megettem az első kókuszrudamat, mert a Kékestető előtt még várt egy combos emelkedő. Felértem, teljesen kifacsarva, pedig még 35 km volt hátra. De legalább szintidőn belül. 3:18. Ismerősök köszöntöttek, ittam kólát, ettem narancsot, sajtot kovászos uborkával és indultam tovább Galyatető felé.

Két órám volt átérni. Egy nagyon meredek lejtővel indult ez a szakasz. Azt gondolná az ember, gyorsan lerongyol, de lehetetlen. A kis apró kövek kimennek a lábunk alól és nem akadályozza meg semmi, hogy az Alföldön kössünk ki. Fától fáig, nagyon óvatosan teljesítettem ezt a részt. Bevettem egy Mg tablettát, mert éreztem, a combjaim görcsközeli állapotban vannak. Ha begörcsölne, össze is csinálnám ott magamat. A lejtő után következett egy emelkedő újra, a Csór-hegyre kellett felkaptatni. Itt már meg kellett állnom pihenni, mert a csípőm rettenetesen fájt. Ekkor értek utol hárman, akikkel aztán a végéig kerülgettük egymást. Galyatetőre úgy érkeztem, mint aki már alig él. Főleg a csípőm zavart nagyon. Itt kaptam egy Cataflamot, ami később tényleg használt. A hátizsákomban lévő ivótasakba kólát töltöttem, amiről 2 perc múlva kiderült, nem volt jó ötlet. Csak azt éreztem, hogy a hátizsákom nem simul már a hátamra, hanem hengeres formát kezd ölteni. Belém is nyilalt a felismerés, hogy a kólából kijöttek a buborékok és helyet követelnek maguknak. Megnyitottam a cső végén a szívókát. Ebből jobb esetben szívni kell a folyadékot, most elspriccoltam vele a hegy másik oldaláig. Csökkenteni kellett a nyomást az ivótasakban. Inni nem bírtam belőle, mert felfújt engem is a buborék, nem jó beszorult levegővel futni. Sikeresem "menedzseltem" a problémát.

Galyatetőről szerencsére főleg lejtő vezet Mátrakeresztesig, bár közte van az Ágasvár, ami próbára teszi az embert. Megettem előtte a második kókuszrudamat és ittam rá kólát. A sok édestől már émelyegtem. A Cataflam egészen tűrhető állapotba hozta a csípőmet. Egy rossz lépés miatt most a jobb bokámmal akadtak gondok. Nem esett már jól a lefelé futás sem. Van az a meredekség, ahol a jóleső futás helyett folyamatosan fékezni kell, visszatartani magunkat. Ez a combot fárasztja idővel. Elértem a Csörgő-patak völgyét, ami bevezetett Mártakeresztesre. Itt egyesületünk nagyasszonya, Gabi volt a frissítőponton. Tájékoztatott, hogyan állok, mi újság.

Szurdokpüspökiig már csak 13 km volt hátra, de a Muzslával nehezítve. 6 km folyamatos emelkedő, szétcincálja az embert mentálisan és fizikálisan is. 1 óra alatt másztam meg, kipurcantam. 42 km után nem erre vágyik az ember. Már a citromos sörről, fröccsről, gyrosról, zuhanyzásról, ágyról, alvásról fantáziáltam. Ez a mentális gyengeség jele, elhessegettem. Az utolsó 7 km elején egy kis hullámvasút jött. Kis-Koncsúr, Nagy-Koncsúr. Csak vége lesz egyszer! Vége lett, messziről látszott már a falu. Gyors ereszkedés után a Diós-pataknál találtam magamat. Megmostam a kezemet, aztán alig bírtam felállni. Innen még 2 km kocogás volt a célig. Beértem, megcsináltam, bár reggel egy fabatkát sem adtam volna érte. 9:13 lett a vége. Egyetlen másodperccel sem tudtam volna gyorsabb lenni. Ma ennyi volt bennem. A 176 nevezőből a 143. lettem. 2015-ben én voltam a 143. leggyorsabb ember a Mátrabérc Trailen. Ez volt a harmadik teljesítésem. Menetközben megfordult a fejemben, ha túlélem, többet nem jövök. A befutóknak járó pólót és a dicsőséget bezsebeltem. Vár rám egy hónap múlva az Ultra Trail Hungary. Addig még egy kicsit fel kell szívnom magamat. Nem is kicsit!

Joomla templates by a4joomla