"2:38'50" - egy beszámoló a VIDOR félmaratonról

Kezdjük azzal, hogy a RunKeeper szerint kurvára nem futottam félmaratont. Benne van a GPS hibája is, mert az elejétől látszik, ahogy egyre jobban eltolódtak a kilométerek az előzetes útvonalhoz képest. De lehetséges, hogy valahol én néztem el valamit.

Ettől függetlenül nagyon jó volt, örülök, hogy végül elmentem, és hogy valami csoda folytán be is értem a célba. Talán a beszámolóból nem ez fog látszani, de tényleg nagyon nagy élmény volt. :)

Viszont nyomatékosításképpen még egyszer ideírom magamnak, hogy bármiféle versenyre legközelebb csak akkor megyek, ha elég felkészült vagyok hozzá! Lehet, hogy kiteszem a falra is vagy leírom százszor.

Ma minden a lehető legjobban alakult. Időben megérkeztünk, igaz, most aztán nem bíztam a véletlenre. Talán kicsit sikerült túlbiztosítani a mai napot. 8-kor már ott voltunk, de a rajtig még két órát kellett várni. :)
Szerencse az időjárással, épp csak néha kisütött a nap, de végig felhős idő volt, kellemes széllel. Ennél jobbat elképzelni sem tudok.
A szervezetem sem akart ma keresztbe tenni. Tudtam reggelizni, a rajtig ki is tartott, így nem kellett végül a szendvics. Nem szúrt sehol, nem lett hasmenésem, nem szédültem el, nem jött semmi húzódás vagy görcs. Itthon már 10-15 km közt is beütne ezek közül egy–kettő. Nem mellékesen drukkoltam, hogy késsen még pár napot, ne pont ma kelljen már még ezzel is foglalkozni, és az is összejött. Egyetlen apróbb sérülésem lett, de az sem fog sokáig zavarni. A végére kicsit megnyomta a cipő az egyik nagylábujjam körmét. Most egy árnyalattal lilább, mint a másik, meg érzékeny, de azért komolyabb baja nem lesz.

Szóval, rajt. Ijesztően kevesen voltunk. Éreztem, hogy itt nagyon nem fogok elvegyülni, és tényleg, már az első pár száz méteren szinte mindenki lehagyott. Még így is túl gyors lett az eleje, de nem mertem nagyon lemaradni.
Később kiderült, nagyon nem lehet eltévedni, a kétséges helyeken irányítottak minket, és minden jelölve volt.

Úgy indultam neki, hogy az első három frissítőpont meglesz (~4, 9, 12 km), a negyedikért megküzdök (17 km), a maradék meg már csak menni fog valahogy. Ehhez képest az elsőig jól bírtam – nagypofájúnak érzem magam, amikor ilyeneket leírok, de persze ez mind a magam szintjéhez képest értendő – bár eléggé meglepett a dimbes-dombos erdő, eszembe sem jutott, hogy az nem sík.
A másodikat már nagyon vártam. Akkor már túl voltunk nagyjából a felüljárón, amiben két emelkedő is volt, pedig csak egyre emlékeztem. Inkább a szememnek fájt, ide még fel bírtam kocogni. Viszont utána egyre többször eszembe jutott, hogy minek is csinálom én ezt. Nekem ma totál semmi kedvem szenvedni. Néha komolyan elgondolkodtam rajta, hogy ott jár fel-alá a nyolcas busz, a következő buszmegállónál felszállok, és visszamegyek a városba. A felénél sem járunk, és ilyeneken agyalok, semmi helyem itt. De jött a Vadaspark és a Múzeumfalu. Ezeket mindenképpen meg akartam nézni, mert milyen menő már, hogy átmegy rajtuk a pálya. Előbbinél nagyon kellett figyelni, hogy a nagy tömegben nehogy szem elől tévesszem az előttem levőket, de erre is jó a rikító színű futócucc. A Múzeumfaluban meg citerajátékot kaptunk, nagyon hangulatos volt.
Aztán odaértem a pontra, és a vizet kihagytam, de egy karika banánt azért ettem, hátha. Egyébként konkrétan ezt a helyet szemeltem ki a feladásra, aztán valamiért mégsem vitt rá a lélek. Egy pillanatig komolyan én voltam legjobban meglepődve.
Gondoltam, na most mi lesz? Bemegyünk a lakóházak, kis utcák közé, onnan nem nagyon esne jól visszabolyongani a busz útvonalára, de 12 km környékén megint ott leszünk, akkor már csak tovább megyek addig. Viszont addig szomjan halok. Már épp kisboltot kerestem, hogy hol fogok innivalót venni, mikor megláttam, hogy pár ember az út szélén szintén vizet osztogat. Hogy őket is odarendelték, vagy az ott lakók voltak, nem tudom, de életet mentettek. Itt jött egy helyes kis emelkedő, ilyen utcákat Pécsett láttam legutóbb. Bírom a szervezők humorát, felfestettek rá egy vigyorgó fejet. Le kellett volna fotózni. A tetején itt is voltak zenészek, vonósok húzták, azzal lett teljes a kép. :)
Elértük végre a harmadik frissítést is. Végre ittam normálisan, és itt voltam a busznál. Igazából a feladást ahhoz kötöttem, hogy arról szólnom kell valakinek, hiszen kb. utolsó vagyok. Tudniuk kell, hogy nem csak beborultam egy árokba vagy hasonló. Csak emiatt halogattam a dolgot. Elmentünk egy buszmegálló mellett. Már vissza nem fordulok, de itt vagyunk a Vadaspark előtt, az egy jó találkozási pont. Vagy mégsem... ezt is elhagytuk, akkor itt lesz a kórház... Sokáig alkudoztam ezen, aztán egyszer csak valahogy rendbe jöttem úgy 13 km környékén. Persze le is lassultam nagyon, de akkor éppen elég kényelmesnek tűnt abban a tempóban kocogni. Hozzá kell tennem, hogy kb. 9-10. km-től már egyre sűrűbben sétáltam bele, ezért is csodálkoztam (ez így már 8-9 perc közti kilométereket jelentett). Talán hatott a víz, vagy a lassítás. Közeledtünk megint egy erdős részhez (másik, hosszabb, de kevésbé dombos). Még mindig oké volt, bár már tartottam attól, hogy ez mikor múlik el. Itt ugrott be először, hogy van nálam csoki! Meg magnézium tabletta! Úgyhogy itt mindent bevetettem. Persze a víz, az hol volt még, úgyhogy kicsit összeragadt tőle a szám. Nem tudom, mennyi értelme volt fizikailag, de legalább megnyugtatott kicsit.
17-nél megint szivacs üzemmód, aztán erdő, azt a kicsit valahogy már kibírom. Azt hiszem, előttem már nem volt látótávolságban senki, így pedig nem sok adrenalin maradt már bennem. 19-nél ismét az utcán voltam, és már tartottam a stadion felé. Olyan fura érzés fogott el: ilyen lenne itt futni, ha ide tudnék költözni végre. És ez tök jó volt!
Aztán végre stadion, fél külső kör meg egy háromnegyed a rekortánon, ez utóbbi esett a legjobban. Pedig valahogy úgy képzeltem, hogy már ott is csak belegyalogolva fogok tudni menni, de arra a pár száz méterre valahogy mégiscsak összekaptam magam.

Joomla templates by a4joomla